A Les-hegy egy szörnyen aszályos, meszes, sovány talajú, szikár terület, rengeteg perzselő napfénnyel és gyönyörű kilátással a Balatonra: az Isten is szőlőnek teremtette.

Nem véletlen, hogy már a rómaiak is szőlőt műveltek itt, és ez a jó szokás azóta is fennmaradt: túlélte a filoxéra vészt, majd igencsak megtépázva a kommunizmust is.

A borászat tulajdonosa Skrabski Fruzsina. A hegyen az itt élők 2000 éve készítenek bort.

Amikor Fruzsi szülei, Skrabski Árpád és Kopp Mária, 1970-ben, egy séta során rátaláltak a Les-hegyre, akkor már szőlő csak nyomokban volt itt, és a hajdani szép présházak is romokban álltak. Így leltek rá az utolsó pillanatban egy omladozó pincére, amit megvásároltak és saját kezűleg felújítottak. Ezzel kezdődött a borászatunk története.

Édesapja halála után lánya, Skrabski Fruzsina és férje vitték tovább a történetet. A hely értékeit próbálták megőrizni, a romokat felújították, a szőlőt újratelepítették.

Ma már a Les-hegy meghatározó borászataként dolgozunk tovább azon, amit elődeink elkezdtek. Örök talány marad, hogy ki az igazi gazdája a területnek: mi, vagy inkább a Les-hegy szelleme, és mi csak tesszük, amit a hegy megkövetel?

12 hektár saját szőlőterületen gazdálkodunk, de nem csak a saját szőlőt dolgozzuk fel, szoktunk válogatott minőségű szőlőt vásárolni más  szőlészetektől is.

Pincekapacitást tekintve nem akarunk nagyüzemmé válni, megmaradunk a kompromisszum mentes minőségre fókuszáló kicsi, boutique borászat szintjén. Az átlagos éves termelésünk jelenleg kb. 60 ezer palack.

Kompromisszum mentes minőséget akarunk, ezért nem termelünk nagy mennyiséget.

2024-ben fedeztük fel, hogy a borainkat hisztamin érzékenyek is fogyaszthatják. Ebben az évben mérettük be laboratoriumban először a borokat, ekkor derült ki, hogy rendkívül kevés, sokszor méréshatár alatti mennyiségű hisztamint tartalmaznak a borok. Így lettünk Magyarországon az első és ezidáig egyetlen hisztaminszegény, azaz “low-histamine” borászata.

Minden palackunkon ott a vörös vércse – a borászat védelmező madara.
Amikor ez történt, a borászat még igen fiatal volt. Akkor még nem tudtuk, hogy mi sokkal szorosabban együtt kell, hogy éljünk a természettel, mint a nagyüzemi szőlősgazdák: a mi birtokunk ugyanis nemzeti parki területen van, és minden irányból erdő veszi körül.

Abban az évben ősszel úgy döntöttünk, hogy fent hagyjuk késői szüretre a Kékfrankost az egyik parcellán. A fürtök gyönyörűen értek, a terv az volt, hogy még egy hét türelemmel tökéletes bort készíthetünk. Amikor azonban kimentünk szüretelni, egy szem szőlő sem volt a tőkéken: a kis madarak leszemezgették az összes fürtöt. Nagyon szomorúak voltunk.

A címerünkben egy vércse van, a nemzeti parki birtokon ő őrzi a szőlőt a kis madaraktól.

A következő évben azonban változott valami. Egy délután a szomszédos erdősávból előbukkant egy fiatal vörös vércse – aki aztán ide is költözött. Szitált a dűlők felett, és jelenlétével elriasztotta a szőlőre leső kis madarakat. A szüretünk megmenekült! Ettől a naptól kezdve tekintünk rá szimbólumként.

A tusrajzot Somogyi Győző festőművész barátunk alkotta nekünk.